Az idő begyógyítja a sebeket, de nem mindegyiket...

1989: A Ceauşescu zsarnokok kivégzése

Emlékeznek még e szörnyű képekre? 15 évvel korábban: a Ceauşescu zsarnokokat kivégzik.

A hátrakötött kezű házaspárra 30 golyót eresztenek ki a töltényből.. E gyűlöletes diktátorok teste földre roskad. Kirobbant az úgynevezett „forradalom”.

Ezt követőn azonnal Romániába utaztam. Mélyen meghatott főként az ottani gyermekek sorsa. Hogy lehetett volna eltekinteni bizonyos tényektől? Elhagyottak, elutasítottak, üldözöttek, megerőszakoltak, tetvesek és koszosak, betegek, alultápláltak és megalázottak voltak: senki gyermekei.

Sokan közülük nevüket sem tudták, már nem volt erejük nevetni vagy sírni, nem tudták mit jelent az iskola és az orvos, nem bíztak már senkiben és senki sem bízott bennük. Lopásból, hazudozásból és alamizsnából éltek, sokukat saját szüleik idomították kéregetésre. Nem ismerték a szeretetet és a gyöngédséget, főként a szeretetet, s az Istenről semmi fogalmuk nem volt.

A két zsarnok 40 évi diktatúrájának nyomai még ma is felismerhetők az itteni embereken. Azért, mert az idő nem gyógyít be minden sebet. A sebhelyek túl mélyek. Az emberek gondolat- és érzelemvilága túlságosan sérült.

Kitudja, hány generációra van ténylegesen szükség valamennyi seb begyógyulásához.

Nemegyszer úgy érzem, hogy erőm elfogyott és 15 év után reménytelenül küszködöm az ellenségeskedés és bizalmatlanság terhelte mentalitással, amelyet a kommunista doktrínák betáplálása szült, ahol úgy tűnik, hogy a hazugságnak és a lopásnak nincs vége.

A Don Bosco otthonban élő gyermekeink egészen mást tanultak. Ők ápoltak, elfogadottak és szeretettek 15 éve. Ők tudják nevüket és megtanultak nevetni, sírni. Megtudták, hogy Isten már azelőtt ismerte és szerette őket, mielőtt „lettek” volna.

A hit és a támogatás nyomán, amelyről sok németországi tanút tett, sikerült nekik nemcsak életben maradni, hanem kialakult saját személyiségük is. De mi lesz velük a jövőben?

Súlyos kérdésekkel küzdünk. A németországi gazdasági krízis minket is sújtott. Az adományok jelentősen csökkentek. Kénytelenek voltunk sok elhagyott gyermek támogatásáról lemondani, s ha nem kapunk sürgősen segítséget, ki kell közülük néhányat tennünk, vissza kell küldenünk ismét az utcára. Azon gondolkodom, hogy hogyan lehetne minél hamarabb ezt az országot Európába befogadni...

Tegnap egy anya arra kért, nézzem meg újszülött gyermekét. Itt, az előítéletek szerint, a gyermeket nem szabad kivinni a szabadba a születésétől számított hathetes időszakban. A baba hörgött, nehezen lélegzett és szüntelenül sírt.

Az anyának már nem volt teje és reményvesztett volt. Csak nehezen sikerült könnyeimet visszafojtanom.

Szükségünk van támogatásukra. Mit mondjak „gyermekeimnek”…?

Tudom, hogy Németországban nehéz idők járnak.

Árvíz 2005-ben Bukarest fővárosban

Önök számára nehezek ezek az idők: ... de más szinten. Romániában mély szenvedés maradt, főként a falusi övezetekben. A diktátorokat kivégezték. De a szenvedés, amelyet ők okoztak, ma is él.

Remélem alkalmuk lesz meglátogatni bennünket. Bebizonyítom, hogy Németországban az életkörülmények nem annyira aggasztók.

Romániát 2005-ben árvizek sújtották, zavargások és erőszakos események helyszíne volt, most a negyedik árvízhullámmal küzdünk. Ezekről az eseményekről tudomást szerezhetnek a médián keresztül, vagy ezek esetleg csak a világ olyan helyeiről szolgáltatnak információt, ahol több tízezer halott van!?

De hány ember marad födél nélkül, hányan tűnnek el nyomtalanul, miért nem beszél senki az itteni áldozatokról …?

Pater Don Demidoff ICCC